Egy mindfulness képzésen vettem részt nem olyan rég és itt többször felmerültek ezek a kérdések: Mit kezdünk a nehéz érzésekkel? Miért akarjuk mindenképp elkerülni őket? Miért félünk a fájdalomtól?
A jelenlegi helyzetben, amikor egyik napról a másikra egy világméretű járvány forgatta fel a hétköznapjainkat, nagyon aktuális ez a kérdés. A social media felületeken ömlenek ránk a jó tanácsok, pozitív gondolatok, vicces mémek, videók. Sokan önmegvalósításba kezdtek, tudatosan lelassultak, napirendet készítettek, új készségeket tanultak. Mindezt alig pár nappal az után, hogy bezártak az iskolák, életünket áthelyeztük az online térbe (már aki ezt megtehette), a nappalinkból iroda és tanterem lett. Úgy tűnhet, gyorsan, rugalmasan kell reagálni, mert csak az fogja túlélni, aki bírja a tempót. Nincs idő a kétségbeesésre, nincs idő arra, hogy sírjunk, féljünk. Látni kell a dolog pozitív oldalát és menni tovább.
Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akik tényleg könnyen és rugalmasan váltanak, akiknek rengeteg szabadidő hullott most az ölébe. Azonban vannak, akik ezt nem így élik meg és ők joggal érezhetik most pocsékul magukat.
Ők nem úgy gondolják, hogy majd a teljesen megújult, legjobb önmagukkal fognak kilépni a nagyvilág elé a járvány végeztével. Ők, akik a home-office szabályok kialakítása mellett hirtelen tanárok is lettek. Vagy épp elvesztették a munkájukat és nem tudják, hogyan tovább. Vagy nem maradhatnak otthon és pirosra fertőtlenítik a kezüket naponta hússzor, nehogy hazavigyék a vírust a családtagjaiknak. Szomorúak, magányosak, nehezebben alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez. És úgy tűnhet, hogy egyedül vannak ezekkel az érzésekkel. Úgy szeretünk élni, hogy a nehéz érzésekkel ne kelljen szembenézni. Lehetőleg kerüljük vagy nyomjuk el őket. A környezetünk is nehezen viseli, ha szomorúak vagyunk. Egyből megoldást akarnak adni a gondjainkra. Ne legyünk már rosszkedvűek, „lépjünk túl” a problémákon.
Ez a stratégia oda vezet, hogy miközben próbáljuk elkerülni a kellemetlen érzéseket benne ragadunk egy kényszervezérelt üzemmódban. Robotpilótaként tesszük a dolgunkat, esetleg pótcselekvésekbe kezdünk, hogy eltereljük a figyelmünket, eltávolodunk önmagunktól. És pont ez tart benne minket a negatív érzelmek örvényében.
Idővel már azért is hibásnak érezhetjük magunkat, mert mi nem vagyunk jól, nem gondolkozunk elég pozitívan, nem takarítottuk még ki az egész lakást, nem kezdtünk el egy új hobbit. Belekerülhetünk egy önhibáztató spirálba. Így már nem csak az alap szomorúsággal kell megbirkóznunk, hanem a rárakódott plusz terhekkel, jelentésekkel is.
Egy egyszerű példával élve, ez olyan, mint amikor egy kisgyerek elesik, lehorzsolja a térdét és mi erre rávágjuk, hogy „katona dolog, ne bőgj már”. Ez pont azt indítja el a gyerekben, hogy még szégyenkeznie is kell, mert sírt. Mintha neki nem lenne joga fájdalmat érezni. Pedig érzi és érezzük mindannyian, hogy most fáj, mert valahol megütöttük magunkat, valahol lett rajtunk egy horzsolás.
Bármilyen meglepő, épp az segítene az ilyen helyzetekben, ha szembe tudnánk nézni a kellemetlen érzéseinkkel. Azzal, ami tényleg fáj. Ha legalább magunknak beismernénk, hogy ez a helyzet bizony piszok nehéz. Mindenkinek másképp, de mindenkinek az.
Gondoljunk csak bele. Nem esne jobban ennek a gyereknek, ha megvigasztalnánk? Ha azt mondanánk: „igen, látom, lehorzsoltad, gyere, megölellek, adok rá puszit, meggyógyítjuk”? Hisz csak azt a sebet tudjuk meggyógyítani, amit elismerünk. Ismerjük el a kellemetlen érzéseinket. Ismerjük be, hogy mi fáj nekünk, mi az, ami igazán nehéz ebben a mostani helyzetben?
Hogy nem tudom, mi lesz holnap, meddig tartanak a korlátozások?
Hogy lesz-e munkám a válság után?
Hogy milyen hatása lesz ennek a helyzetnek a gyerekemre, hogy fog leérettségizni?
Hogy vajon mikor tudom újra megölelni a szüleimet, nagyszüleimet?
Hogy lesz-e balatoni nyár?
Ha arra van szükségünk, sírhatunk, kérhetünk támogatást vagy tanácsot a környezetünktől, komolyabb nehézség esetén egy szakembertől. Most nagyon sok ingyenes lehetőség is van, éljünk ezekkel, ha úgy érezzük segítene egy külső szemlélő (pl. a VIKOTE ingyenes online tanácsadása, amiben végzős CBT konzultáns hallgatóként én is részt veszek). Sokszor már az is sokat segít, ha előveszünk egy papírt, tollat és leírjuk az érzéseinket, gondolatainkat. Utána pedig csinálunk valamit csak azért, mert jól esik, örömet okoz.
Miután elismertük és elfogadtuk a saját érzéseinket, megvigasztaltuk magunkat a nekünk jól eső módon, immár bátran kipróbálhatjuk a megküzdési praktikák valamelyikét. És ha végül úgy zárjuk ezt az időszakot, hogy nem végeztünk a régóta halogatott könyvekkel, a takarítással és nem tanultunk meg egyetlen hangszeren se játszani, az is tökéletesen rendben van.
Photo by Sydney Sims on Unsplash