A minap egy barátnőm küldött egy fotót a kislánya rajzáról, amin nagy betűkkel az szerepelt: „nagyon szeretem magam”. A 4,5 éves Blanka külön kérte az anyukáját, hogy azt írja a rajzára, hogy magát szereti, nem mást. Megható és egyben elgondolkodtató volt számomra ez a rajz. Vajon mind tudtuk ezt 4,5 évesen?
Miért és hol vesztettük el a képességet arra, hogy szeressük önmagunkat?
Ahogy felnövünk, rengeteg erőpróbán megyünk keresztül. Már gyerekként hozzászokunk, hogy ha bizonyos feltételeket teljesítünk (rendet rakunk a szobánkban, jól tanulunk, illedelmesen viselkedünk, csendben játszunk,…) akkor elismerést, dicséretet kapunk vagy épp a büntetést kerüljük el. Akárhogy is, megtanuljuk, hogy csak bizonyos esetekben vagyunk jók és szerethetők.
Idővel már nem kellenek hozzá a szülők, tanárok, főnökök, hogy úgy érezzük, ha valamilyen elvárásnak nem felelünk meg, akkor nem vagyunk elfogadhatóak.
Felnőttként már magunktól is képesek vagyunk bűntudatot érezni, ha például nem végzünk el minden feladatot, amit aznapra elterveztünk.
Klienseimnél rendszeresen felmerül az önszeretet kérdése. Szinte kivétel nélkül mindenki, akivel eddig találkoztam, kisebb-nagyobb mértékben küzdött önmaga elfogadásával. Mindenki másképp birkózik meg a helyzettel. Van, aki bármit megtesz a másiknak, csak hogy figyelmet, törődést kapjon. Van, aki a másikat bántva teszi próbára a társa, családja szeretetét. És olyan is akad köztünk, aki magabiztossággal igyekszik leplezni a belső bizonytalanságát. Talán hihetetlen, de néha még az önteltnek címkézett kolléga is küzd saját maga elfogadásával.
Próbálunk ezzel megküzdeni, de valahogy ezek a fenti stratégiák nem hoznak hosszú távú, biztos sikert. A segítő beszélgetéseken, coaching üléseken rendszeresen felmerül problémaként, hogy mások nem fogadnak el minket olyannak, amilyenek vagyunk. Ilyenkor szoktam feltenni ügyfeleimnek azt a kérdést, hogy ők vajon elfogadják-e magukat olyannak, amilyenek, szeretik-e önmagukat?
Bárki felteheti magának ezt az igen egyszerű kérdést: elfogadom és szeretem magam feltétel nélkül?
Akkor is szeretem magam, ha ma épp dühösen szóltam a gyerekemre? Ha nem sikerült minden munkával végeznem? Ha ma nem ment olyan jól a prezentáció? Ha megbuktam a vizsgámon? Akkor is azt gondolom, hogy jó vagyok, szerethető vagyok, ha nem dicsér meg senki?
Rengeteg elvárással élünk. Nem csak mások, hanem saját magunk felé is támasztunk igényeket. Mi lenne, ha azzal kezdenénk, hogy saját magunk felé szeretettel és elfogadással fordulunk? Mi történne, ha először magunkon próbálnánk ki ezt a feltétel nélküli elfogadást, ha szeretnénk magunkat úgy, ahogy vagyunk?
Eljutni saját magunk elfogadásáig néha nehéz és kihívásokkal teli út. Ám a jó hír, hogy nagyon sokféle út közül választhatunk. Van, akinek egészen Indiába kellett utazni ehhez, de ismerek olyat is, akinek egy pár napos mindfulness elvonulás segített elindulni ezen az úton.
Munkám során kognitív viselkedésterápiás eszközökre támaszkodom az önértékeléssel kapcsolatban is. A hozzám fordulókat abban segítem, hogy megismerjék hogyan alakult ki a negatív önképük, és mik azok a tényezők, amik jelenleg is fenntartják, megerősítik azt. A közös munkánk során olyan módszereket, eszközöket adok át, amelyek alkalmazásával elindulnak az önelfogadás útján és eljutnak egy pozitívabb és reálisabb önkép kialakításához.
Ügyfeleim egyik kedvelt gyakorlata a pozitív tulajdonságok napi szintű gyűjtése. Ehhez csak annyit kell tenni, hogy legalább két héten keresztül minden nap leírjuk, mi ment jól aznap és milyen tulajdonságunknak köszönhetjük ezt.
Eleinte nagyon nehéznek tűnhet ez a gyakorlat, ám idővel már napi 3-4, majd még több dologra is figyelmesek leszünk. Hiszen önbizalmunk szempontjából az is lényeges, hogy mire fókuszáljuk a figyelmünket, a sikereinkre vagy a kudarcainkra?